Itt van az első novellám és egyben a második feladatom is
H. Elie versenyére. Remélem elnyeri mindenki tetszését.
Chris Evans-nek hívnak és
Londonban élek. Mindennap új megpróbáltatások érnek édesapám miatt, hiszen Ő
itt a maffia feje és ezért édesanyámat is és engem is muszáj volt beavatnia az
itteni életbe illetve szokásokba. Sokszor kívántam, hogy bárcsak ne ebbe a
családba születtem volna vagy legalább próbáltam volna kimaradni ebből az
életformából. Sokan azt hiszik, Én vagyok a legjobb, de csak azért, mert
Édesapám megtanított minden kicsi lényegtelennek tűnő fogásra, gyakorlatra és a
gyilkolási eszközök tökéletes használatára. Nem panaszkodhattam, mert mindenem
meg volt barát, szerelem és család mégis hiányzik a normális élet, hogy ne kelljen,
attól félnem mikor kotyogok ki valamilyen fontos kis titkot vagy, hogy ne
használjam az olyan önvédelmi technikáimat, amivel bárkit képes lennék megölni.
Utáltam azt a tudatot, hogy miattam vagy a családom miatt halnak meg sokszor
vétlen emberek. Tudom, hogy a rokonaik a pokol legmélyebb bugyrába kívánnak
engem is és az egész maffiát, de nem tehetek ellene semmit sem és elhihetik
nekem, hogy nem én választottam ezt az elfoglaltságot ebbe születtem, csak nem
voltam 5 éves koromig tisztában ezzel. Sajnos kilépni vagy egyáltalán ellen
szegülni sem lehet a főnök szavának, mert ha mégis megteszed, pár napon belül alulról szagolod az ibolyát esetleg börtönben
maradsz életed végéig vagy az utolsó és egyben szerintem legrosszabb lehetőség,
hogy amíg élsz, tolókocsiban maradsz. Őszintén szólva nekem egyik sem tetszik,
szóval minden egyes szabályt betartok.
Mai napom sem kezdődött másképp,
mint a több. Reggel felkeltem, megmosakodtam és felöltöztem. A konyhába érve
édesanyám reggelivel fogadott. Gyorsan megettem az elém helyezett ételt és
felkapkodva a még elmaradt cuccaimat, majd elindultam az iskolába. Hiába nincs
normális életem suliba mégis csak kell járnom, hiszen ha én leszek a következő
nagy kutya nem lehetek tudatlan és egyáltalán hol ismertem volna meg a
haverjaimat és a barátnőmet? Apropó barátnő. A szüleim nem tudnak arról, hogy
most éppen járok valakivel. Az kéne még, hogy kifaggassák és utána keressenek.
Ilyen ügyekben átváltoznak FBI ügynökké és ezt ki nem állhatom. A suli életben nem sok dolgom akad plusz nem
is voltam olyan népszerű, hogy valamit is rám bízzanak. Csak azok a kigyúrt
seggfej focisták számítottak. Mindenki őket akarta utánozni és a pihentagyú
tudatlan ’csapatukba’ akartak csatlakozni. Mégis mit várunk tőlük, hogy
megbíznak az ilyen nem menő emberekben, mint én és nekem adjanak valamilyen
feladatot. Ugyan már ezeknek a tudatáig csak az jut el, hogy mindenkit
megalázzanak, esetleg abban versenyezzenek egymás között, hogy melyik hülye
liba hányszor adta oda magát nekik. Én úgy döntöttem, hogy nem kérek se
belőlük, se a stílusukból jobb nekem a kevésbé népszerűek társaságában is. Ezeken
kívül egész nap - persze az órákon nem - szerelmes gondolatokkal, szavakkal
illetve dicsérő mondatokkal halmoztam el a szinte már lelki társamnak bizonyult
barátnőmet.
Az utolsó órám után haza kísértem
Leilát, Én pedig indulhattam edzésre. Azt mondta apám idézem ’’ Fiam ma lesz
életünk legnagyobb fogása.’’ Ez alatt nem mást érthetett, minthogy egy
dúsgazdag embert becsalunk valami sikátor félébe és hidegvérrel megöljük. Én
szerencsémre nem sok mindent fogok csinálni mivel most úgymond rám jutott az a
megtisztelő feladat, hogy vezethetem a furgont, amivel majd menekülni kell hármunknak.
Vajon ki lehet a harmadik? Igen Ő anyám lesz, aki majd becsalogatja a mi kis
tett helyünkre az áldozatot, hiszen egy nőnek mégis csak nagyobb a vonzereje,
mint nekünk, férfiaknak. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg be nem értem
az edzőterem pincéjébe ahova kialakítottunk egy saját kis gyakorló zugot. Most
kétszer annyira hajtottam, egyrészt a mai akciónk miatt, mert ha bármilyen
komplikáció lép közbe nekem is be kell avatkoznom másrészt édesapámnak is meg
akartam felelni, mert most nézte meg másodszor a fejlődésemet és ez nekem
nagyon sokat jelentett.
-És 5. 6. 7. 8. még egyszer
utoljára az egészet. – harsogta Adam az edzőm. Letudtuk az utolsó simításokat
is a gyakorlatban és mehettünk haza, hogy az estére fel tudjunk készülni. Apám
teljes lázban égett a házunkig vezető úton és azt hajtogatta, hogy ma lesz a
legnagyobb fogásunk. Nem szóltam semmit, de már századszorra is meghallgatni
elég unalmas volt, hiszen nekem már az első ilyen alkalomkor is eljutott a
tudatomig ez a pár szó és a jelentésük is.
Otthon anyám kedves mosolyával
találtam szemben magam egy öleléssel és puszival köszöntöttem, majd
tekintetével mutatta, hogy kövessem. A konyha felé ment és így már érthető volt,
hogy most következik a családi kupaktanács, amin rendszerint a tervet illetve
annak lépéseit beszéljük át.
-A terv a következő. Te-mutatott
anyámra apám- elcsábítod az emberünket a legközelebbi sikátorba és amint
meghallod a jelet a fülesen keresztül elfutsz Chris-hez. Utána elvégzem a
dolgom és megyek hozzátok. Ha minden jól megy, akkor 10-re itthon vagyunk,
viszont ha lesz egy pici bökkenő, akkor később. Érthető volt minden?- kérdezte
mire mind a ketten határozottan bólintottunk. A pár perces megbeszélésünk után mentünk
is készülődni. Gyorsan felvettem a fekete ruháimat, hogy éjszaka mégse legyek annyira
felismerhető és, hogy beleolvadjak a sötét éjszakába, majd átmentem a mellettem
levő szobába, amit Én csak fegyvertárnak hívok. Ide idegen nem jöhetett be és
nem is tudott volna, mert csak nekünk volt kulcsunk hozzá. Elvettem a kellékeimet és haladtam is tovább.
Nem szerettem bemenni oda, sőt utáltam. Az a sok fegyver és egyéb eszközök elég
rémisztő látványt nyújtottak. Szerintem, ha egy normális ember bemenne oda már
a kinézettől halálra ijedne.
Már egy ideje a kocsiban
várakoztam mikor megláttam egy alakot közeledni, majd pár perc múlva anyám
alakja rajzolódott ki és innen már tudtam, hogy nem sokára mehetünk haza,
hiszen apám profi neki nem kell sok idő és végez is. Ahogy kinyitotta az ajtót
egy hatalmas női sikolyt hallottam.
-Szegényke rosszkor volt rossz
helyen- mondtam ki hangosan, amit gondoltam. 5 perc múlva még egy alakot
láttam, de a termetéből rájöttem édesapám is végzett szóval mehetünk. Amint beszállt
rátapostam a gázra és száguldottunk is. A haza fele vezető úton mindenről
beszámolt. Kiderült, hogy az a sikoly is nála volt, mert egy lány túl sokat
látott és hallott az egészből ezért kénytelen volt megölni őt is.
Pár napja volt az akciónk, de az
óta suliba is kellett mennem. Minden reggel úgy ébredtem fel, hogy végre ma
láthatom a barátnőmet, de csalódnom kellett, mert ahogy becsengettek nem volt
sehol sem és így tudtam, hogy aznap sem láthatom.
Ma sem volt iskolában, így úgy
döntöttem meglátogatom. Ilyet nem szoktam csinálni, de a mai napot ellógtam.
Egybe talán nem halok bele. Halkan kisurrantam a portán, igaz a kicsit
nagyothalló portás mellett könnyű lett volna kimenni, de így izgalmasabb volt.
Kiléptem a bejárati ajtón és futottam is a néhány utcával lejjebb levő házhoz. Amint
oda értem felsétáltam a kis járdán az ajtóig, majd elkezdtem nyomni a csengőt. Hallottam
pár lépést és a zár kattanását.
-Hello! Mi járatban erre?-
kérdezte Mr. Roberts mosolyogva, de ez a mosoly egy erőltetett, egyáltalán nem
őszinte, álmosoly volt. Meglepődtem, hiszen ők életvidám mosolygós család, most
pedig a fekete ruhák és a szomorúság jellemezte a hangulatukat. Ez pedig
megijesztett.
-Jó napot Mr. és Mrs. Roberts! A
lányuk után érdeklődöm. – ahogy kimondtam ezt a pár szót Mrs. Roberts sírva
fakadt. Ahogy láttam már a férjének sem kellett sok, ezért csak mutatta, hogy
menjek utána. Én eleget tettem kérésének és a nappalijuk felé vettem az irányt.
-Néztél mostanában híradást?-
tett fel az első számomra értelmetlen kérdést pár perces néma csend után.
-Nem uram, de miért kérdezi?
-Tudod Leila meghalt, megölték
és.. – nem tudta befejezni a mondandóját, mert ő is, mint a felesége sírt.
Ekkor, mint derült égből villámcsapás úgy hasított belém a felismerés. A női
sikoly, a hiányzás, a fekete ruhák és a szomorú, gyászos hangulat. Lehet ezt
csak beképzelem magamnak. Én is, ahogyan ők zokogtam, de egy fontos kérdés még
ott motoszkált a fejemben. Mi van, ha tényleg minden apám hibája? Ha ő volt az
a lány? Ha őt ölte meg ugyan úgy, ahogy azt az üzletembert? Ha ezekből minden
igaz sosem fogom megbocsájtani neki. Tisztában vagyok azzal, hogy Ő nem tudta
ki és, hogy mennyit jelent nekem ebbe az apró testbe zárt angyal, akit a
barátnőmnek nevezhetek. Arról nem tehet, hogy odatévedt pont akkor és ezért
kellet az ő életét is kioltania mégis hibáztatom, az egész maffiás hülyeség
miatt, minden olyan miatt, amivel egy picit is megkeserítette az életem vagy a
szörnyű következmények miatt. Ha nem lenne ez az általa fontosnak vélt ’munka’
egyszerűbb és sokkal boldogabb lenne az életem és nem történt volna most meg ez
a tragédia.
-Mikor, hol és hogy történt?-
tettem fel a kérdéseimet könnyel áztatott arccal és már-már könyörgő
hangnemben.
-Épp bulizni volt a gyermekkori
barátaival és egyedül jött haza. A város déli részén volt az a club ahol voltak
és egy sikátoron keresztül szerette volna levágni azt a pár saroknyi utat, de
sajnos nem jutott ki onnan, mert valaki lelőtte. Egy arra járó ember vette
észre és rögtön hívta a mentőket, de már azaz idegen is elkésett. Aztán
meglátott még egy embert a földön, de őt sikerült megmenteni, csak a kislányom
halt meg. - innentől nem tudtam figyelni. Sokkos állapotban bámultam magam elé
és gondolkoztam. Egyszerre voltam dühös és összetört is. Mennyi esély van arra,
hogy ugyanaz történjen meg egy éjszaka alatt? Szerintem ez a szám elég csekély.
Nem sokkal később erőt vettem magamon, felálltam és elköszöntöm a gyászoló
szülőktől. Elindultam kiszellőztetni a fejem. Azt sem tudtam merre megyek, csak
mentem előre. Mikor megálltam egy zöld füves területen, felpillantottam. A
közös helyünkön voltam. Erről senki sem tudott csak mi ez volt a mi kis titkos
’parkunk’. Elég hülyén hangozhat, de ez a terület olyan nagy volt, hogy akár
parknak is nevezhetem.
Leültem oda, ahol ketten szoktunk
pihenni és elgondolkoztam. Gondolkoztam az egész kapcsolatunkon, a szép
emlékeinken, az első randinkon és az első csókunkon. Már soha többet nem fogunk
együtt lenni, nevetni vagy hülyéskedni. Soha többet nem tudok majd úgy
mosolyogni vagy csinálni bármit, amikor még minden rendben volt és felhőtlenül
boldogok voltunk. Hiába vagyok fiúból
egy ilyen csapás után nem lehet nem sírni. Elővettem a zsebemből egy zsebkendőt
megtöröltem a szemem és az arcom, kifújtam az orrom és elkezdtem pár gallyat
keresni. Miután találtam, egy erősebb zöld növénnyel összekötöztem, úgy hogy
egy keresztet ábrázoljon és a park közepén található hatalmas fa tövébe
helyeztem. Néhány követ és szép virágot köré raktam, majd a pénztárcámból
kivettem egy képet és a szentélyem közepére erősítettem. Reménykedtem benne,
hogy büszke rám és most mosolyog fenn az angyalok közt.
Kinyitottam a bejárati ajtót és
olyan erővel csaptam be, hogy csodálkoztam nem esik ki. Nagyon dühös voltam.
Mikor is lettem ilyen? Hát a hazafelé vezető úton. Most gondoltam bele igazán
abba, hogy a gyilkos tekintetét kell néznem. Nála nem számít, hogy mennyi
ártatlan ember hal meg. Ez a mostani eset ébresztett rá arra, hogy mekkora
féreg is az apám. Az apám, aki felnevelt és erre az undorító foglalkozásra
kényszerített, akinek mindig meg akartam felelni, de most minden megváltozott
teljesen átértékeltem magamban Őt. Ezeket, amíg átgondoltam a könnyeim újra
lefolytak az arcomon, de nem hatott meg, csakis a düh hajtott. Amint beértem a
nappaliba megláttam őt és akkora pofont adtam neki, hogy leesett a székről.
-Te átkozott ember tudod kit
öltél meg akkor este? A barátnőmet. -ordítottam, teljesen kikelve magamból.
-Neked mi bajod és milyen barátnődet?-
kiáltott vissza nekem még mindig a földön fetrengve. Ilyenkor már régen
eltűntem volna a szeme elől, de most nem, most álltam perzselő tekintetét.
-Tudod pár hónapja megismertem
Leilát a suliban, aki még most is élne, ha te a nagy akciódnál nem lőtted volna
le. Tudod te egyáltalán mit érezhetnek azok az emberek, akiknek a
hozzátartozóját megölted. Eddig Én sem értettem, de most már igen és, hogy tudd,
iszonyatosan fáj és ez nem múlik el, soha se fog eltűnni, itt él a
tudatalattidban ez az érzés, és lehet, hogy idővel enyhülni fog, nem felejtődik
el. Gyűlöllek és életem végéig gyűlölni foglak. Megkeserítetted az életem. -
ezzel a kis monológommal otthagytam. Nem voltam kíváncsi a reakciójára és nem
akartam hallani a kioktatását sem. Gyorsan felrohantam a szobámba és
bezárkóztam. Előszedtem a fiókomból egy papírt és egy borítékot, amit még most
sem tudok, hogy hogyan került hozzám, majd elkezdtem írni.
Anya és Apa!
Mire ezt olvassátok, Én már nem leszek
köztetek. Miért is döntöttem így? Tudjátok az összes reményem szertefoszlott
azzal kapcsolatban, hogy normális életem legyen. Gondoltam egy barátnő vagy
később egy feleség elfelejteti velem, hogy milyen is átlagosan élni, átlagos
barátokkal és átlagos körülmények között, de már nincs olyan ember, aki
megfelelne ennek a szerepnek, mert meghalt.-egy kósza könnycsepp folyt le
az arcomról a papírra ezzel elhomályosítva az írást.- Tudom, hogy csalódtatok bennem, de ezt az űrt a szívemben senki és
semmi nem tudja pótolni. Én így döntöttem és remélem, hogy egyszer
megbocsátotok nekem és Apa, sajnálom az egészet. Sajnálom, hogy megütöttelek,
sajnálom, hogy kiabáltam veled és tudd nagyon megbántam azokat a dolgokat,
amiket a fejedhez vágtam, akkor csak a düh beszélt belőlem, de most, már ha
akarnám, se tudnám vissza csinálni. Azoknak a szavaknak nagy súlyuk volt és van
is,de sajnos nem tudom visszapörgetni az időt. A néhai bajkeveréseim ellenére
mindig megbocsájtottatok nekem és ezért nagyon hálás vagyok nektek. Köszönök mindent, hogy felneveltetek, hogy
bíztattatok és, hogy nem hagytátok, hogy elkanászodjak, és ha nem lettetek
volna, nem tudom, hol tartanék, de úgy érzem az életem most ért a végéhez és
ezen döntésemet Ti sem tudjátok megakadályozni. Nagyon szeretlek titeket és Én
tényleg sajnálok mindent.
Egyetlen fiatok:
Chris
Soha sem voltam egy író bajnok, de az őszinte
gondolataimat tartalmazza ez a levél. A kész irományomat belehelyeztem a
papírborítékba és az asztalomra raktam, hogy jól látható legyen. Az ajtóm felé
indultam és át akartam menni a mellettem levő szobába, de észrevettem, hogy a
pisztolytartó övem ott van a sok ruha között, így valószínűsítettem, hogy a
fegyver is ott van. Az érzéseim nem csaltak, így elővettem a revolverem és
nézegettem miközben egy-két emlékkép ugrott. Nem sokat használtam, de itt-ott már elég kopott volt, viszont a
célomnak tökéletesen megfelelt. Már nincs miért élnem, nincs miért folytatni az
életem, nincs kiért felkelnem minden nap és nincs kiért harcolnom. Aki fontos
volt nekem már nincs, akire felnéztem már nem nézek fel rá. A csővel szemeztem,
amíg átgondoltam ezt a pár sort, majd remegő kézzel államhoz emeltem. Féltem.
Nagyon is, de veszteni valóm nem volt és már nem is lesz. Óvatosan a ravaszra
helyeztem kezem és egy hirtelen mozdulattal meghúztam. Pár másodpercig láttam a
körülöttem levő világot, majd egy mosollyal az arcomon térdre rogytam és a
padlón nyugodtan hunytam le a szemeim, egy szebb és jobb világ reményében.
